|
|
2002.07.02. |
 |
|
|
 |
|
|
Elhunyt Dr. Polónyi Károly építész |
|
Életének 75. évében elhunyt Polónyi Károly Ybl-díjas építészmérnök |
|
Borvendég Béla |
|
Élete nyugtalan lobogás volt. Kurázsit és hitet adott a fiataloknak, bármerre járt, bármilyen nációhoz is tartoztak azok. |
Fénytorony
Emlékezés Dr. Polónyi Károly építészre
Hallgatóként két emlékezetes találkozásunk volt. Az első virtuális. 1950-ben a frissen mázolt hallgató gyakorta megállt a Középülettervezési (akkor Weichinger) tanszéknél a folyosón kiállított terve előtt. Úgy emlékszem, valamilyen balatoni szálloda volt. Felszabadult, modern szellemű munka gusztusosan megrajzolva. Olyan épület látomása, amelyhez hasonló ábrándképek motoszkáltak bennem is, amikor végleg eldöntöttem, hogy építész leszek. Jéghideg volt aztán a zuhany. Amikor nem sokkal beiratkozásomat követően a diktatúra éppen ezt az építészetet átkozta ki. Azt, ami a pályára vonzott. Tervét sürgősen el kellett tüntetni a kirakatból.
Másodévesként – \"kis középület\" – járási pártbizottság tervezését kaptam feladatul. Személyesen először akkor találkoztunk. Viszolyogtam a kötelező , ám pontosan meg nem határozott szocreál mintától. Cselből ezért a Mussolini féle építészetéhez fordultam ötletért. Ami a fasiszta eszmékhez igazodva ugyan szintén propagandisztikus volt, de azért mégis benne volt a kiírthatatlan mediterrán jóízlés és a korszerű formálás egyszerűsége is. Beóvatoskodtam a tanszékre. Megnézte a vázlataimat. Aztán haver-cinkos félmosollyal félretolta őket. Maradásra intett, majd kisvártatva egy puhakötésű könyvvel tért vissza. \"Erdélyi kastélyok\" volt a címe. Felnyitva tette elém. – „Ha már archaizálni kell, inkább valami ilyesmit próbálj csinálni.\"
Hamarosan már nem csak sejtettem, de tudtam: meggyőződéses híve az új építészetnek. De a keserves helyzetben mégis tudott és mert is „ha nekik ez kell\" egérutat mutatni. Sok korrektor ekkortájt valójában csak débdábolt a rajzteremben. Csakúgy, mint a magyar építészek többségének, fogalmuk sem volt arról, hogy mi fán terem az a „tartalmában szocialista, formájában nemzeti\" építőművészet, ami keményen el volt rendelve. Találgattak. És persze féltek.
Polónyi Károly 1928 ban született Gyulán. Édesapja itt tanított föld- és természetrajzot a Római Katolikus Karácsonyi János gimnáziumban. 1946-ban iratkozik be a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára. A nagy tekintélyű Weichinger Károly professzor hamar felfigyel a tehetséges és élénk szellemű hallgatóra. Friss diplomásként tanársegédként veszi magához a tanszékre. A rokonszenv kölcsönös. Miközben a prof előadásain buzgón rakosgatja a diákat a vetítő gépbe, szomjasan szívja magába annak érzékeny emberségét és elegáns polgár-európaiságát. Közben másodállást is vállal a településtervezésre szakosodott VÁTI-ban. A forradalom leverése után néhány évig az Ipartervben dolgozik. Ám hamarosan a Balatoni Intéző Bizottságnál találjuk, ahol Farkas Tibor mellett főmérnökeként vesz részt a vidék regionális tervének és a fejlesztési programjának kidolgozásában. A tervre felfigyel a külföld és az UIA (Építészek Nemzetközi Szövetsége), Sir Abercrombie díjjal ismeri el. Ezt követően számos friss szellemű, főként idény-jellegű épületet is tervez a tó partjára. Munkásságát 1961-ben Ybl Miklós díjjal honorálják.
A nagyralátó regionális tervet azonban hamarosan kezdi szétmaszatolni a pártállami bürokrácia, és csendben elszabadul az a napjainkig tartó szemforgató sumákolás, ami kis híján a tó pusztulásához vezetett és amely olyan károkat okozott, amelyek teljesen már soha nem hozhatók helyre.
A kudarc előrevetülő árnyéka is szerepet játszott abban, hogy 1960-ban a külföld felé fordul. És persze a mindig az újat fürkésző szelleme is kereste az eladdig meg nem tapasztalt kihívást. Afrikába megy és egyetemi oktatóként Ghánában, Nigériában, Algériában tanít. Emellett azért tervezési munkát is végez. Így Nigériában elkészíti Calabar – az egyik tagállam fővárosa – és négy további város rendezési tervét. 1969-ben hazatér és végre ismét fontos megbízást kap. 1969–1975 közt a Fővárosi Tanács városrendezési főosztályát irányítja, előbb helyettesként. 1977–1980 közt azonban megint Etiópiában találjuk, ahol kidolgozza Addisz Abeba fejlesztési tervét.
Ezután már végleg hazatér és széleskörű nemzetközi tapasztalatait 1980–1998 közt tudományos tanácsadóként és dékánhelyettesként hasznosítja, a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán Ő irányítja az angol nyelvű építészképzést. Emellett évente szervez népszerű nemzetközi alkotó táborokat hallgatók számára. Olyan hírneves mesterek dolgoznak itt a másfél tucat országból érkező fiatalokkal, mint például a finn Matti Mäkinnen, vagy az angol Alison és Peter Smithson páros (1985). És persze kiváló magyarok is segítik. A hajtómotor azonban mindig ő maga. Mindenről tud, mindenütt ott van, tökéletesen érti a fiatalok nyelvét és sziporkázó ötleteivel képes magával ragadni őket. S mindenképpen említést érdemel, hogy a kommunista rendszer összeomlását követően négy éven át a a Fővárosi közgyűlés képviselője.
Az oktatás és nevelés szenvedélyes szeretetét és képességét alighanem otthonról hozta magával. Vendégtanárként oktatott Ghánában a Khumasi Egyetemen, Londonban az Association School of Architecture-ben of Architecture-en, a University of Nottingham-en, Ankarában a Middle East Technical University-n és az USA-ban is, mint a \"Team Ten\" oktatólánc megbecsült tagja.
Kollégáit és környezetét gyakorta lepte meg szokatlan ám nagyon is időszerű ötleteivel. Az 1983-as Ráckevén megrendezett nemzetközi alkotótábor témájául például az építész és az épület használója közti viszony tanulmányozását tűzte ki célul.
„A hatvanas és a hetvenes évek konjunktúrája, amikor a nagyszabású tervező és kivitelező apparátus a Nagy Számok részére épített, több figyelmet szenteltünk az építési technológiákra, mint a használókra. Így volt ez világszerte… (Napjainkban) a gyakorlatnak és az oktatásnak meg kell tanulnia, hogy az állami méretű bürokratikus szervezetek helyett a tanácsokat, a szövetkezeteket , az egyéni megrendelőket kell a az építészek klientúrájának tekinteni.” írja az 1985-ös második ráckevei tábor eredményeit bemutató kiadványban. Jellemző, hogy már ez a tábor is az energiatakarékosságot és a környezet kímélő építés problémáit állítja a figyelem középpontjába. Ugyanakkor a település az előző időszakban elhalványult identitásának visszaállítására irányuló ötletek kimunkálására is ösztönzi a résztvevőket. Kézenfekvő, hogy a témaválasztásában azok a fejlődő országokban szerzett tapasztalatok is vezetik, amelyek „a minimális beavatkozás\" elveként térnek vissza a Patric Geddes (1854–1932) skót biológus, nevelő és tervező javasolta „konzervatív sebészet\"-hez. Furcsa régi-új felfedezés az olajár-robbanást követő kijózanodás világában! Nálunk ezen túl még eretnekség is. (Hisz\' a beismerés egyúttal a szklerózisban szenvedő hatalom rokkantságának bevallása is lett volna.)
Jócskán a mi megakasztott időszámításunk előtt járt. Ne féljünk kimondani: az akkori tábor központi gondolata ma, – árkon bokron túl – legalább annyira aktuális. Sőt időszerűbb, mint akkor, a gulyás szagú pangás idején. Vajon a konjunktúra dagályát meglovagoló lakópark és bevásárló központ építkezések tekinthetők-e megfontoltabb beavatkozásnak, nem smirglizik-e ugyanúgy településeink egyedi arculatát, mint a fiktív típusembereknek szánt valóságos típus lakótelepek. És gyakran nem teszik-e ugyanezt a magán építkezések éppen azzal, hogy nadrág-repedésig erőlködnek nagyon „mások\" lenni.
Mindig a lényeget látta. Ezért lehetett messze előre tekintő álmodozó. Sokan elképedtek, amikor azzal állt elő, hogy a budapesti Világkiállítást a Dunán kellene megrendezni. Történt ez pedig akkor, amikor a hatalom csúcsán még voltak olyanok, akik azon spekuláltak, hogy a kiállítási pavilonokat zárás után például autógyárrá lehet átalakítani. (Ezért szorgalmazták eleinte például a budaörsi helyszínt.) Úgylehet, a vízi kiállítás gondolatát a külföld sem vette volna meg, a telekspekulánsok pedig már a gondolatától is csalánkiütést kaptak – ám az ötlet józan volt és eredeti. Hogy mennyire az, bizonyíték rá, hogy e látomására más formában egy a közelmúltban megjelent tanulmányában ismét visszatért. Ebben azt veszi számba, miként lehetne a Duna a fővárosban rendezendő Olimpia helyszíneinek ésszerű és páratlan élményeket kínáló gerince. Írása azonban – jó tanárhoz illőn – figyelmeztet is. Felidézi azokat az elszalasztott vagy szánalmasan elfuserált lehetőségeket, amelyek még tíz-tizenöt éve is nyitva voltak, és csupán okos és értő hasznosítóra vártak.
Széleskörű érdeklődésére jellemző, hogy 1999-ben a nemzetközi Kepes Társaság tagjaként vett részt a II. Egri Fény-szimpóziumon. Csáji Attilával együttműködve elkészítette egy, a lágymányosi egyetemi városrészben felépíthető olyan lézeres fénytorony tervét, amely a napkoronára emlékeztető fényjelenséget rajzolna az épületek fölé. Hetvenegy éves volt ekkor.
Élete nyugtalan lobogás volt. Kurázsit és hitet adott a fiataloknak, bármerre járt, bármilyen nációhoz is tartoztak azok. A sors megfellebbezhetetlen végzése – ha nem is váratlanul – most mégis kegyetlen-hirtelen kapcsolta ki a fénytorony áramforrását. Nem sugároz többé. Ám az örökös felelőssége immár nem csak tanítványaié, nem csak az építészeké, hanem mindannyiunké. Hogy vigyázzuk és öntözgessük az elhintett magot. Hogy ne tűrjük azt, hogy a korlátoltság az ő látomásait újra meg újra üveggyöngyökre cserélje be. A nem tudás nem lehet mentség immár. Az „Építész és tervező a perifériákon\" című könyvének magyar nyelvű kiadása a közelmúltban került a könyvesboltokba.
Borvendég Béla
|
|
|
 |
|
|
